Múlt héten meghívtak bennünket egy remek reggelire, aminek az volt a különlegessége, hogy azt (nagyrészt) mi magunk készítettük el egy mexikói (?) szakács irányításával. A szervezők szerencsére nem követték el azt a hibát, amivel olyan sokszor lehet találkozni: hogy ti. hosszú és unalmas prezentációkkal fárasztják az éhező népet. Itt lehetett péksütit (stílszerűen cookie-t is =:) falatozni a reggeli elkészítése közben, utána pedig preziket hallgatni, míg sült a csirke- és marhahúsos empada. Az esemény helyszíne egy – többek között – csapatépítésre szakosodott főzőiskola volt, ami igencsak jó választásnak bizonyult (már csak azért is, mert kőhajításnyira található a munkahelyünktől). Amilyen ijesztő volt először kötényt kötni, olyan jó móka volt a későbbiekben a konyhában sertepertélni… =:) Annak ellenére, hogy főként a kollégákkal főztünk, kénytelenek voltunk másokkal is szóba elegyedni, legalábbis ha meg akartuk kóstolni, ők mire jutottak. “Reggeli, IM meg ilyenek” bővebben